Érdekességek a solymári temető történetéből
Történeti előzmények
Solymáron a ma használatban lévő katolikus temetőn kívül helytörténeti emléke van a György-hegy északkeleti oldalában késő római temetőnek, a mai Hofstädter-féle vállalat helyén az egykori Dinnye-hegyen avar, illetve kora római temetőnek, valamint az Auchan helyén urnasíros-, illetve kelta kultúra temetőjének, de nyomát találták a vasútállomás környékén a neolit lengyeli kultúra sírjainak is. Feltételezett árpádkori temető a mai Szél-hegy környékén volt.
Az első templom
Nagy valószínűséggel 1726-ban, Terstyánszky József földesúr idejében épült fel a község első temploma a mai temető bejáratától nem messze, Keresztelő Szent János tiszteletére. Ez volt a 18. századi Solymár központja. 1785-re elkészült a mai Templom téren álló, a Segítő Szűz Máriának szentelt barokk templom, tororny nélkül. Veroni Pál perbáli plébános 1782-ben, a mostani templomunk alapkövét áldotta meg, majd 1784-ben a torony nélküli templomot. Felszentelésére azonban csak 1821-ben került sor. A „templomcsere” óta nem a temető, hanem a Templom tér a falu központi helye. Az építéskor Nagy Ignác püspök azt javasolta, hogy a régit bontsák le, és anyagát használják fel. Helyén ma a Schäffer-féle nagykereszt áll.
Lélekhívogató harang
Az egykori első templom fatornyában (huszártorony) egykor az ún. “Keresztelő Szent János harang” foglalt helyet, melynek súlya 166 kg volt. Szent János harangja 1767-től hívta misére a helyieket. Felirata: S, Joannes Baptista ora pro nobis, Virgo Mária ora pro nobis. In Pest goss. Mihael Joanne Knoll 1767. Ami magyarul annyit tesz: „Keresztelő Szent János,könyörögj érettünk – Szent Szűz Mária, könyörögj érettünk.
Az első bővítések
1868-ban a földesuraságok saját birtokaikból kegyadományként a római katolikus temető nagyobbításának céljából egy-egy holddal támogatták a kis méretű korábbi temetőt. Az 1914-es járvány idején a temető délkeleti sarkán egy kis hullakamrát építettek a talált holttestek elhelyezésére, ami a második világháborúig használatban volt. A temető rendezése, fásítása, bekerítése az 1930-as évek végén történt.
Közösségi temetkezés
Solymári Keresztény Temetkezési Biztosító Egyesület néven 1887-ben alapították a község első, temetkezéssel kapcsolatos hivatalos szervezetét. Ennek az egyletnek elvileg minden solymári lakos a tagja volt. Rendszeres tagdíj fizetése mellett – elhalálozás esetén – az egylet biztosította mindenki számára a tisztességes temetést. A tagdíjból a temetésekhez szükséges felszerelést, azok karban tartását finanszírozták. Az egylet 1960-ig működött.
Halálos baleset a temetőben
1945-ben, a háború végét követő halálos baleset történt a harci cselekmények eltakarítása közben. Helyiek szedték össze ugyanis az elhagyott lőszereket, fegyvereket, stb. A munkavégzés során Zwickl Lőrinc 33 éves férfi egy elhagyott páncélöklöt talált, ezt akarta kocsira rakni, amikor a kezében felrobbant. A sajnálatos esemény következtében elhunyt.
Angol hősök
1947. május 2-án a solymári községi temetőtől északra létesített teljesen külön álló földterületen angol katonai díszpompával rendezett ünnepség keretében szentelték fel a solymári Angol Katonai Temetőt. A Magyarország területén fellelhető valamennyi, az angol hadsereghez tartozott katona sírja itt található négy parcellában. Valamennyi sír fölé műkőből síremlék került, melyen a halott neve, kora, rangja, nemzetisége is fel van tüntetve. Azóta évente két alkalommal helyezik el a kormány és a diplomáciai testület koszorúit a háború áldozatainak emlékére. Az angol temető leghíresebb vendége 1970-ben Margaret Thatcher brit miniszterelnök volt.
Végső búcsú az elesett német katonáktól
A világháborús események során a Solymár területén meghalt német és magyar katonákat a front elvonultával az elhalálozások helyszínén temették el. 1948. december 8-tól a községben megkezdték az elesett magyar és német katonák exhumálását és a temetőben való eltemetését. A solymári temetőben nyugvó 10 magyar, 84 német és egy ismeretlen nemzetiségű katona 1945-ben, vélhetően a kitörési kísérletnél haltak hősi halált. A legtöbb halottat a községtől délre lévő erdőben, valamint az Ürgemalom környékén találták.
Új időszámítás
A községi tanács 1960-ban, az egyházközséggel, mint a temető fenntartójával kötött egyezség alapján a temető központi részén két helyiségből álló ravatalozót épített, melynek alsó szintjén boncoló és raktárhelyiség, valamint halott-tároló került kialakításra. A temetések a ravatalozó megépítéséig a lakóházakból indultak. 1976-ban kiegészült egy-két férőhelyes holttest hűtővel. A ravatalozó tervét Czimbál József építőmester készítette el, és e célra mintául a pesthidegkúti öreg temetőben lévő ravatalozót használta fel. A temetőbe a vízvezetéket szintén az 1960-as években vezették be.
Adminisztratív változások
Az 1960-as évek elején központi intézkedéssel megszüntették a korábbi temetkezési egyesületet, és Pilisvörösváron, a környező községekre is kiterjedő hatállyal Temetkezési Vállalatot hoztak létre, mely a Pest Megyei Temetkezési Vállalathoz tartozott. A vállalat Solymáron is átvette a temetkezési tevékenységet.
Régi sírok felszámolása
1977-ben hosszú egyeztetéseket követően megkezdődött a temető rendezése, újítása és a régi már azonosíthatatlan sírokkal teli temetőrész felszámolása. Ennek az intézkedésnek sajnos számos, eszmei-, illetve helytörténeti értéket képviselő sírkő esett áldozatul.
Szovjet memento
A Solymáron elesett szovjet katonák emlékét temetőnkben előkelő síremlék őrzi. Mindannyian közös sírban nyugszanak. Az emlékművön 38 hősi halott neve szerepel, ahol feltüntették az elhalálozás napját is, térképünkön ezek név szerint is olvashatók. A feliratok alapján 1944. december 29. és január 13. között 35, február 12-én és 13-án összesen három szovjet katona halt meg Solymár környékén.
A szégyen tanúja
Temetőnk is tanúja volt a község egyik legnagyobb tragédiájának: az 1946-47-es kitelepítésnek, elűzetésnek. 1946. április 18-án reggel a kitelepítést irányító szervek a temető bejáratánál egy kis asztalkát helyeztek el, amelyre a kitelepítésre váró személyeknek le kellett tenni a lakásaik kulcsát. Ez az aktus szimbolikusan azt is jelentette sokak számára, hogy már semmi visszaút nem lehetséges. Április 23-án ugyanez megismétlődött a második vonatszerelvény indulásánál. Ezúttal azonban Taller Tamás még egyszer utoljára összegyűjtötte solymári fúvószenekarát, és a temetőben a zenekar hangjai mellett vettek utolsó búcsút az itthon nyugvó halott hozzátartozóktól.
A forradalom tanúja
Az 1956-os forradalom és szabadságharc a községben egyes párttagokat támadó plakátok formájában kezdődött. A temető szovjet emlékművéről leverték a vörös csillagot. November 1-jén, halottak napja estéjén 11 éve először volt koszorúzási ünnepség a Templom téri magyar hősi emlékműnél. (Solymár egyetlen áldozata a Budapesten meghalt Dienes István volt, akinek temetésére november 11-én került sor, igen nagy részvét mellett a solymári temetőben.
Feltámadunk!
A temetőben három nagyméretű terméskő kereszt található. A temető bejárata közelében az ún. Schäffer kereszt, ezen a helyen állt egykor a község első temploma. A kereszt hátoldalán a Schaeffer név olvasható, 1841-es évszámmal. A temető közepén, a ravatalozó előtti téren áll a Dauner kereszt, melynek felirata: „Isten dicsőségére, a halottak emlékére, az élők vigasztalására állította 1933. Dauner M. és neje.” A szöveg német nyelven is szerepel. Mindenszentekkor ezt a központi helyen lévő keresztet tisztelik meg gyertyáikkal az emberek leginkább. A régi temetőrészen a régi papi sírok mellett áll a Temetkezési Egyesület által állíttatott kereszt, melyen a következő szöveg olvasható: „Gewidmet von I. Solymárér Kristlichen Leichen Verein im Jahre 1892. Bernát Schäffer verem préses.” E szerint a Solymári Temetkezési Egyesület 1892-ben állíttatta ezt a kőkeresztet.
Legrégebbi sírkövek
A solymári temető nyomokban megőrzött néhány sírkövet a legrégebbi időkből. A legkorábbra visszavezethető sírkövet a temetőben sajnos már nem lehet találni, de a helytörténeti gyűjteményben még láthatóak a temető gótikus, szív alakú, német és rác jellegzetességekkel bíró köveit. Érdekességük, hogy ezek nagyrészt az első-, második generációs német származású betelepülőkéi lehettek. Köztük találjuk a solymári sörfőző síremlékét mesterjelével 1736-ból, valamint Solymár legkorábbról ismert újkori sírkövét is, ami a rajta lévő felirat szerint 1726-ban készült.
Szent Mihály lovai
A Temetkezési egylet az 1960-as évekig biztosította a temetéshez “Szent Mihály lovait”. Ez lényegében egy díszes, copf stílusú kétlovas fekete halottas hintót jelentett, amit a temetési menetben használtak a koporsó elvitelére. A szokás az egylet létrejötte óta, azaz 1887 óta aktív gyakorlatnak számított. Utolsó visszaemlékezők szerint a hintót két fekete arabs ló húzta, melyeket díszes fekete -, gyerek halála esetén, fehér bóbitával-, és díszes lószerszámmal ékesítettek. Ezt a különleges hintót a néphagyomány “Szent Mihály lovainak” nevezte (Szent Mihály az utolsó ítélet angyala, a Paradicsom őre, a halottak szószólója a keresztény hagyományban.)
Kiemelkedő egyéniségeink a temetőnkben
A solymári temető végső nyughelye számos, akár országosan is ismert embernek. Itt nyugszik egyik községi orvosunk mezőtarpai Dr. Tarpay Nagy Miklós, aki többéves orvosi szolgálata mellett a Rózsika-forrás alatti egykori strandfürdőt építtette 1938-ban. Ringler Károly (1906-1979) népi költő, aki a község első takarékszövetkezetének megalapítója volt. Angeli Márton (1909-1962) plébános, akinek szolgálati idejében épült meg a mai ravatalozóház. Kaiser Károly (1869-1917) plébános akinek a község a Historia Domus című egyházi kordokumentum újraírását köszönheti, ez ma helytörténeti alapműnek számít. Dauner (Dér) Mihály (1886-1966) a ravatalozó előtti nagykereszt állítója. Schäffer Bernát (1850-1926) a temető bejáratától jobbra lévő nagykereszt állítója, az egykori községi temetkezési egyletének díszelnöke. Dr. Jablonkay István (1913-2000) tanár, a solymári helytörténetiség egyik alapítóatyja, múzeumunk névadója. Itt nyugszik Pettes József (1896-?) festőművész, Solymári Walkó László (1909-1984) szobrász, festő és éremművész, de itt nyugszik Valkó Arisztid is, a solymári vár megtalálója és első kutatója.
Rangos elhunytjaink
Temetőnkben olyanok is nyugszanak, akik életükben nemesi, vagy fontos társadalmi ranggal, kitüntetéssel bírtak. Kazinczy Ottília Kazinczy Arthur lánya, Kazinczy Gábor ismert reformkori publicista, stiliszta, fordító, országgyűlési képviselő unokája (1881-1952). Báró Lindelof Alice Ilona Anna (1917-1999) feltehetőleg ő a temetőnk legmagasabb nemesi című elhunytja. Továbbá báji Patay Sámuel (1877-1954) is temetőnk egyik nemesi származású halottja. Itt nyugszik Dr. Szaplonczay István (1898-1945) kúriai bíró, lovag Vogt Waldemár (1878-1961) vezérezredes, az egyik legmagasabb katonai rangú személyiség a solymári temetőben. Dr. Muttnyánszky Ádám (1889-1976) professzor, a Budapesti Műszaki Egyetem Kossuth-díjas professzora, gépészmérnök. Vitéz ábránfalvi Ugron István (1917-1997) ejtőernyős ezredes, a második világháború egyik legkiválóbb ejtőernyős tisztje volt.
Papi sírok
Temetőnkben az egyházi személyek, plébánosok zöme külön szekcióban, a Dauner nagykereszt közelében vannak eltemetve, ugyanis a település a múltban nagy figyelmet fordított a mindenkori spirituális vezetőikre éltükben holtukban egyaránt.
Temetői férfikórusból asszonykórus
A napjainkban is működő Solymári Asszonykórus eredetileg a korábbi, férfiakból álló temetői énekkar kiöregedése után, az őket apránként felváltó asszonyok összeállásából jött létre. Ők alkották a templom kórusát, akik a katolikus templomban az egyházi ünnepeken, esküvőkön, illetve a temetéseken éneklésükkel színesítették a szertartásokat, magyar és német nyelven egyaránt. A temetői „kórus” Vácz Jenő SJ (1914-2003) jezsuita szerzetespap és kántor kezdeményezésére alakult meg: ő kért meg néhány asszonyt, hogy énekeljenek a temetéseken. Összesen tizenhármat sikerült erre rávennie, akiket aztán nem csak solymári, de más környékbeli falvakban tartott temetésekre is elhívtak.
A harangozás hagyománya a holtakért
Régi solymári szokás volt, hogy az elhunyt lelki üdvéért négyszeri harangozás járt. A reggeli, déli és esti harangszó után megkongatták a templom különböző harangjait attól függően, hogy férfi, vagy női, idős vagy fiatal halottról emlékeztek meg. A férfi halottaknak háromszor 20 húzás, a nő halottaknak kétszer 20 húzás járt. Azok a halottak, akik még nem érték el az elsőáldozás idejét, háromszor a kicsi és középső harang zúgott fel, mindenki másnál nagyharangot használták.
A harangszó fontossága
Sajnos ma már nem evidens, de a harangszónak komoly funkciója, információs szerepe volt hajdanán. Azon túl, hogy misére hívta az embereket számos más szerepet is betöltött, például temetéskor. Abban az időben, amikor a temetések még a lakásoktól a sírig való elvitelig zajlottak, a templom mindhárom harangját kongatták. De zúgott a harang nagy vihar, jégeső, tűzeset, vagy egyéb bajra való figyelmeztetés okán. A község minden lakója ismerte, figyelte és értette a templom hangjelzéseit és ebből tudták, hogy segítségre lehet szükség a falu valamelyik pontján.
Összeállította: Milbich Tamás
Felhasznált irodalom:
Seres István: Solymár története és néprajza
Seres István: Adalékok Solymár történetéhez
Milbich-Hegedűs: Solymári Arcképcsarnok 1266-2000, 2011.
Tóth Piroska – Milbich Tamás: Solymár és a nagyvilág 1., 2022.
